Budaörsön a színháznak nincs is saját épülete. Van viszont egy határozott elképzelésekkel bíró fiatal igazgatója, egy nagy nevekből és alighanem a jövő nagy neveiből álló társulata, és az igényes nézőket akár a fővárosból is az agglomerációba utaztató repertoárja.
„A színház nem attól színház, hogy úgy teszünk, mintha színház lenne, hanem a színház attól lesz színház, hogy színház-i!” – ezzel az idézettel ajánlja az idei utolsó bemutatóját a Budaörsi Latinovits Színház. William Shakespeare Szentivánéji álom című klasszikusát a kesze-kusza érzelmekről és a be nem teljesülő szerelmekről az 1990-ben született Fehér Balázs Benő rendezte, akinek kora ellenére hosszan lehetne sorolni ismert szerepeit és rendezéseit. Az előadás először december 18-án látható, majd szilveszterkor, egy pohár pezsgővel kísérve.
Budaörsön a színháznak nincs is saját épülete. Amikor 1997-ben (!) Éless Béla felvetette az önkormányzatnak, hogy megalapítaná a helyi teátrumot, „ideiglenesen” a művelődési házba fogadták be a Budaörsi Játékszínt. Azóta osztozik két önálló intézmény egyetlen nagytermen és néhány kistermen, és a „gazdag város” pillanatnyilag mégis nehéz anyagi helyzete miatt ez egy darabig így is marad. A színház Latinovits nevét 2013-ban vette fel, ekkor lett – az önkormányzat képviselőtestülete megbízásából – a teátrum harmadik igazgatója, Frigyesi András rendező. Aki egy fiatal művészeti vezetővel, Berzsenyi Bellaagh Ádámmal az oldalán a korábban inkább a szórakoztatásra koncentráló „játékszínből” „igazi görög teátrumot” akart létrehozni. Így a két színházcsináló közösen elindított egy nevelési programot, főként a fiatalokra – és nem csak a kisgyerekekre – gondolva.
A fordulat még inkább tetten érhető 2018 óta, amikor Berzsenyi Bellaagh Ádám már önállóan pályázott a színház igazgatói székére, meg is kapta öt évre. Három évad telt el, amióta ő az igazgató, az első másfél „igazi”, az utóbbi másfél „covidos” volt, így nem könnyű mérleget vonni. De a darabok magukért beszélnek. Hármat emelnénk ki: a most készülő A Figaro házasságát Alföldi Róbert rendezi, aki visszatérő vendég Budaörsön (a Nemzeti Színház volt igazgatóját egyébként még művészeti vezetőként Berzsenyi Bellaagh Ádám hívta fel, teljesen ismeretlenül). A Születésnapot pedig Pelsőczy Réka vitte színre, igaz, a tavaly szeptemberi bemutatója utána csak online lehetett látni. Fő üzenete, hogy sokszor bizony azok az emberek bántanak minket, élnek vissza a hatalmukkal, akiket szeretünk, akiknek sokat köszönhetünk.
Szintén kőkemény témához nyúlt az évad kiemelkedő szeptemberi bemutatója: a Requiem egy álomért című 1978-as, híres amerikai film színpadi adaptációját a teátrum igazgatója rendezte. A szemünk előtt párhuzamosan, de különböző okokból megy tönkre egy anya és felnőtt fia, illetve a fiú barátjának és barátnőjének az élete – a drogok miatt. A november 20-i előadás után a darab születéséről és a felkészülés során szerzett élményeikről is beszéltek az alkotók a közönség előtt, Zacher Gábor toxikológus bevonásával, és még a színpadon látottak hatása alatt elemezték a függőségeket.
A színház átalakulása magával hozta a nézők összetételének a változását is. Míg korábban komoly dilemmát jelentett, hogy miként lehet helyben tartani a színházat szeretőket (hogy ne Budapestre járjanak), mára megfordult a helyzet: a fővárosból jönnek ki Budaörsre egyre többen. S akik először teszik ezt, rendre rácsodálkoznak a bevezetőben említett szinte szégyenletes infrastruktúra és a szocreál falak mögött zajló minőségi művészi teljesítmény ellentmondására. Pedig immár hat éve, hogy bemutatták az első országos hírnevet és számos szakmai díjat hozó Liliomfit. Emlékeztetőül: azt ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte, és több olyan, akkor még főiskolai hallgató játszotta a fontosabb szerepeket, akik közül néhányan már a társulat állandó tagjai. (Az évforduló alkalmából 2022. január 29-én, szombaton délelőtt 11 órakor újra műsorra tűzik az előadást, érdemes megnézni.)
Végül egy utolsó bekezdés: a társulatról. Kezdetben nem voltak állandó tagok, a rendezők és a színészek is csak egy-egy előadásra szerződtek. A saját stábot szintén Frigyesi idején kezdték kiépíteni. Természetesen minden évad után van mozgás. Az idén a két új „szerzemény” Mertz Tibor és Hartai Petra. A „régiek” közül például a Requiemben láthatjuk Takács Katalin felejthetetlen alakítását. És akik nélkül szinte elképzelhetetlen a mai budaörsi színház: Ilyés Róbert (az elmúlt pár évben a szemünk előtt fogyott le legalább 20 kilót), a nagyon sokoldalú Spolarics Andrea és a minden előadáson más arcát mutató Bregyán Péter. A fiatalabb nemzedékből Chován Gábor, Páder Petra, Bohoczki Sára, Szöts Orsi, a még fiatalabbak közül Fröhlich Kristóf, Böröndi Bence. EE
A mára rímmel
Bár a teljes repertoár minden egyes előadásáról érdemes lenne részletesebben írni, helyhiány miatt már csak egyről: Öröm és boldogság. Ezt is Alföldi Róbert rendezte. Ha nem tudjuk, hogy az egyébként erdélyi szerző Székely Csaba már 2017-ben megírta és 2018-ban be is mutatta többek között Marosvásárhely független társulata, a 3G Színház, azt gondolnánk, hogy a jelenlegi napi belpolitikai eseményekre válasz, a Fidesz-kormány gyermekvédelminek nevezett, de valójában homofób törvényére adott reakció. Hiszen az előadás azzal kezdődik, hogy az iskolából szülői nyomásra az igazgató kicsap egy férfi tanárt, mert homoszexuális világhírű művészek alkotásait tanítja a diákoknak, és önmaga is a saját neméhez vonzódik. Kár lenne elmesélni a darab történetét vagy inkább történeteit, lelőni a poénjait, amelyeken a közönség belül zokogott, miközben kívül hangosan hahotázott. Támpontként annyi: a cím ironikus. Öröm és boldogság helyett a téma egy duplán hátrányos helyzetű csoport, az erdélyi homoszexuálisok szorongásokkal és félelemmel, megalkuvásokkal teli élete, ami gyilkosságba torkollik.
