Csúcsminőségű, rengeteg embert elérő historikus sorozatok születtek az utóbbi években, így joggal merül fel a kérdés: mi lesz, ha az emberek – elsősorban a fiatalok – inkább ezekből tanulják a történelmet? Persze a könyveket is csak emberek írják (többnyire férfiak, fontos férfiakról – a feminista tudománykritika ezt szóvá is teszi). A valós eseményeket, korszakokat bemutató sorozatok készítésébe rendre történész szakértőket is bevonnak, ám ettől még ezek nem dokumentarista művek. Sokat tanulhatunk belőlük, okosabbnak, bennfentesebbnek – vagy egyenesen a brit királyi család tagjának – érezhetjük magunkat tőlük, de ne számítson nagy sikerre, aki a Borgiákból vagy a Vikingekből akar felkészülni az érettségire.
Mindig akadnak, akiket felháborít, ha egy történelmi sorozat a szórakoztatást helyezi előtérbe a történeti hűséggel szemben. Ám a többséget nem zavarja, ha a rómaiak lába teljesen szőrtelen (az HBO Róma című sorozatát kritizálták emiatt), ha ettől még látványos, érzékletes a sorozat, és nem akar megcáfolhatatlan kordokumentum lenni.
Nem is kellet a halállal fenyegetni
Minden idők legnépszerűbb történelmi sorozata (az IMDB-adatbázis szerint) eddig a Csernobil: elsőre talán meghökkentő, hogy a szovjet elvtársak (vagyis az őket játszó remek színészek) hibátlan oxfordi angolt beszélnek, de amint túllendülünk ezen, megismerhetjük az atomkatasztrófához vezető emberi hibákon túl az egész kommunista rendszer működését – a kisemberek életét éppúgy, mint a leghatalmasabb pártfunkcionáriusét. Noha a sorozat zseniális, bőséggel érte bírálat, hiszen nyugati nézőpontból, demokráciában szocializálódott emberek készítették. Visszatérő „hiba” például, hogy kivégzéssel fenyegetik a szereplőket, ha nem működnek együtt a pártállammal, pedig az elnyomó rendszer lényege, hogy már fegyverek nélkül is rettegtek tőle az emberek. Ráadásul miután Gorbacsov 1985-ben meghirdette a glasznoszty (nyíltság) politikáját, már nem voltak jellemzőek a politikai gyilkosságok.
Pablo bizony nem hős
Ám egy nyugati ember számára az, hogy a kommunisták élet-halál uraiként viselkedtek, valószínűleg jobban átjön, mivel és pisztollyal fenyegetőznek – akár a Narcos-sorozatban a kolumbiai gengszterek. Utóbbi egy népszerű Netflix-széria: műfaja szerint „true crime”, azaz megtörtént bűntényeket dramatizáló alkotás, egyben árnyalt portré a XX. század leghatalmasabb alvilági figurájáról, Pablo Escobarról. Akinek felemelkedése és bukása pedig része a legújabb kori észak- és dél-amerikai történelemnek. Escobar özvegye és a fia, Juan Pablo persze élesen kritizálták a sorozatot, ami szerintük hőst csinált a kokainkirályból, és emiatt sok fiatal akar majd a bűnözői útra lépni, hacsak ők, a családtagok, el nem mondják és meg nem írják róla az igazságot. (Amiből egyébként egész jól megélnek.)
Tinidrámába oltott nemzetbiztonság
A történelmi sorozatok különlegessége, hogy megnyitják a társadalmi vitát és elindíthatnak egy feldolgozási folyamatot, amihez sokan hozzászólhatnak, történészektől szociológusokon, kortárs művészeken át a szemtanúkig. Ilyen élénk eszmecserét váltott ki itthon az HBO legújabb magyar gyártású sikersorozata, a Besúgó. A sorozat igazi retró életérzést ad, a jelmezek-díszletek hitelessége, eredetisége lenyűgöző. Több középiskolában már a tanárok együtt nézik az idősebb diákokkal, mivel a cselekmény előterében zajló „tinidráma” be tudja húzni úgy a fiatal korosztályt, hogy észre sem veszik, és közben erről a korról – a Csernobilhoz hasonlóan 1985-86-ról – tanulnak. Ami ráadásul a magyar történelem még kevéssé feltárt időszaka, például az ügynökaktákat azóta se hozták nyilvánosságra.
Együtt a véráztatta parton
A Besúgó épp úgy az átlagemberek életén keresztül mutat be egy történelmi korszakot, akár a Steven Spielberg és Tom Hanks együttműködésében készült Az elit alakulat minisorozat, amely a második világháborús eseményeket a fronton harcoló katonák szemszögéből közelíti meg. A dramatizáláson keresztül azt az illúziót keltik a nézőben, mintha mi is ott nyomulnánk előre velük a partraszállás közben, a vízben vagy a homokban talpalva, ágyútűz közepette. Ugyan nagy figyelmet fordítottak a hitelességre mind a történetben, mind az ábrázolásban, a sorozat a hősiességre és a szövetségesek dicsőséges győzelmére fókuszál, nagyrészt elhallgatva a háború borzalmait. Nem volt ez sétamenet, sem happy end, még azoknak a katonáknak sem, akik szerencsésen túlélték és hazajutottak.
A múlt igazságát a fene se ismeri
Míg a világháborúról ma már kevés élő szemtanú tud hiteles (noha alapvetően szubjektív) képet festeni, A korona készítői jóval kockázatosabb vállalkozásba fogtak, mikor a brit királyi család ma is élő tagjairól forgattak sorozatot. II. Erzsébet királynő történetét mesélik el onnan, hogy 1974-ben házasságra lépett Fülöp herceggel, és immár az 5. évadnál járva az 1990-es évek elejénél tartanak. A sorozat neves szakértője, Robert Lacey brit történész, őfelsége életrajzírója elmondta a BBC-nek, mikor a sorozat hitelességéről faggatták, hogy „kétféle igazság létezik, a történelmi igazság és a múlt igazsága”. Hiszen vannak fényképek, hang- és már filmfelvételek is ebből az időszakból a királyi családról, a sorozat ikonikus jelenetei azonban éppen a történelem nem dokumentált pillanatairól szólnak, „az életről, a szerelemről, a könnyekről és a nevetésről”. Ezek a részek lehetnek akár teljesen légből kapottak, hiszen egy forgatókönyvíró sem volt ott a királyi család minden magánbeszélgetésén, ellenben nagyon is valós, mindenki számára ismerős érzéseket jelenítenek meg. Ez pedig még a nézők mentális egészségére is jó hatással lehet, amit a kaliforniai Médiapszichológiai Kutatóintézet tudósai igazoltak.
2000-ben publikált kutatásukban azt írják, a történelmi sorozatok olyanok, akár egy repülésszimulátor az élet univerzális témáiból, úgymint szerelem, árulás, bűnhődés, ártatlanság, áldozathozatal, személyes fejlődés. A tipikus emberi történeteket nézve megtapasztalhatunk szélsőséges érzelmeket egzisztenciális félelem nélkül. A szereplők is archetipikusak (hős, bajtárs, gonosz stb.) könnyű velük azonosulni vagy épp szemben állni, így az érzelmi bevonódás is erős.
Mi vagyunk ők
Komoly vonzerő még az eszképizmus (értsd: a világból való átmeneti kiszakadás) lehetősége: ha 40 percen át nézünk például egy epizódot a Tudorokból, olyan világba kerülünk, ami térben és időben is nagyon távoli a saját világunktól. Más megvilágításba helyeződnek mindennapi nehézségeink, ha azzal szembesülünk, hogy a 16. századi Angliában még egész életükben ágytálba (a szegényebbek pottyantós gödörbe) végezték a dolgukat. A kutatás azt is igazolta, az érzelmi bevonódás miatt a nézők úgy érzik magukat, mintha a részévé válnának a sorozatban bemutatott társadalmi rendnek, legyen az a Windsor-család vagy egy viking törzs. Ez a kapcsolódás iránti alapvető igényünket elégíti ki, márpedig az agyunk kevéssé tud különbséget tenni valós és képzeletbeli barátaink között. Kialakul bennünk egy közösségérzés, a tudat, hogy tartozunk valakihez, számítunk a világban, és a saját életünket is jobb színben látjuk ettől. Mindennek a tetejébe még sokkal okosabbnak, műveltebbnek is érezhetjük magunkat történelmi sorozatokat nézve, mintha mondjuk valóságshow-kat vagy szappanoperákat darálnánk.
