Két és fél hónapja tart az Ukrajna elleni orosz invázió – nők, gyerekek, idősek milliói keltek útra. Magyarország civiljei példás hazai összefogással próbáltak segíteni. Ám a helyzetnek van olyan árnyoldala is, amelyről kevesebb szó esik. Például, hogy milyen szituációkat állít elő a menekültek származása – és hogyan reagálnak a hatóságok.
Míg az első hetekben mindenki átjött az ukrán–magyar határon, aki tudott, addig mostanság egyre több, Kárpátaljáról érkező roma menekült fordul vissza – összegezte tapasztalatait Glonczi László, a Hátrányos Helyzetű Családok Országos Egyesületének elnöke. Az okok között a nem megfelelő ellátást és a tájékoztatás hiányát említik leggyakrabban a visszautazók. A szervezet vezetője maga is úgy látja, hogy kettős mérce érvényesül a menekültellátásban – mégpedig a származás alapján.
– Már április elején panaszt nyújtottam be az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalánál a Záhony vasútállomáson tapasztalt, kárpátaljai ukrán romákat ért diszkrimináció miatt, és azóta újabb beadványt tettem. Az egyesület február 28-a óta nyújt segítséget a Záhonyba érkező embereknek, válogatás nélkül. Mégis a mai napig azt tapasztaljuk, hogy az ukrán cigányok a regisztrációs eljárás során csak az ideiglenes tartózkodási engedélyt kapják meg, és semmiféle tájékoztatást nem adnak nekik a menedékes státuszról, illetve arról, hogy szükség esetén meghosszabbítható az ideiglenes tartózkodás 60 vagy 90 napra.
A háború kitörése óta az egyesület szervezésében több ezer családot segítettek információkkal, étellel, szállással, a helyiek mégis akadályozzák önkéntes munkájukat – véli Glonczi László, aki éles kritikáját a település vezetőségének is megfogalmazta. Az elnök szerint az ellátás minősége a származástól is függ, nem kellő empátiával fogadják a cigány családokat – akik nemegyszer többórás gyaloglás után, átfagyva, egy kis táskával, szinte étlen-szomjan érkeznek meg a határhoz, ahol csak hosszas várakozás után tudnak megpihenni.
– Az önkormányzat egy nagy fehér sátrat működtet, rendszeresen járok oda és azt látom, hogy nem egyformán bánnak a fehér és a sötét bőrű menekültekkel. Például míg az előbbiektől el sem kérik az útlevelet, és a helyszíni ellátáson kívül élelmiszercsomagot kapnak útravalóul, addig a cigányoknak tüzetesen megvizsgálják az útlevelét: megnézik, hogy az illető az elmúlt két és fél hónap során először lépte-e át az ukrán–magyar határt. Amennyiben először, úgy számíthat némi ellátásra, de ha korábban már akármilyen okból visszatért a szülőföldjére, és most újra Magyarországra jön, akkor gazdasági menekültnek tekintik, és nem jár sem élelmezés, sem elhelyezés. Záhonyban így értelmezik a háborús menekültek ellátását… Hadd tegyem hozzá: egyedül a Református Szeretetszolgálatnál nem tesznek különbséget, egyformán ellátnak minden hozzájuk fordulót. Nem véletlen, hogy a polgármester nemegyszer oda irányította át a cigányokat, és már kétszer kérte a rendőrséget, hogy engem távolítsanak el a sátorból – én meg úgy gondolom, hogy jogvédő szervezetként jogunk van jelen lenni és megfigyelni, ahogy az ENSZ-es és a helsinkis kollégáknak is.
Glonczi László beszélgetésünk előtt két nappal járt utoljára Záhonyban: aznap öt vonat ment Ukrajnába, ezeken a szerelvényeken összesen úgy 500 cigány utazott hazafelé. Többségük azért kénytelen visszamenni, mert letelik a 30 napos ideiglenes tartózkodási engedélye, és senki nem mondta el neki, hogy lenne mód maradni…
Az elnök elismeri, a romákat ért kritikákban van igazság is. Például nem minden érkező cigány viselkedik úgy, ahogy az egy menekülttől elvárható lenne. Vannak, akik rettenetes mélyszegénységből, pénz nélkül érkeznek – esetükben talán érthető, ha ők élelmet látva „gyűjtögetnek”. És olyanok is akadnak, akik Magyarország után Szlovákia vagy Németország felé veszik az irányt, ott felveszik az államtól a menekülteknek adott egyszeri segélyt, aztán mennek vissza haza, majd megint felkerekednek Magyarországra… Glonczi László egyetért a szlovák kormány döntésével: nemrég törvényt hoztak: aki egyszer átlépte a határt, és aztán hazamegy, másodjára már nem jöhet menekültként.
– Azt tisztán kellene látni, hogy az ukrán emberek túlnyomó többsége – legyen bármilyen színű a bőre – a háború elől menekül, hátrahagyva mindenét. Nőkről és gyerekekről beszélünk, hiszen a 18 év feletti férfiak nem léphetik át az ukrán határt. A szerencsésebb családoknál a férj már egy ideje Magyarországon dolgozik, és szeretteik hozzájuk igyekeznek – esetükben a menekülő családtagok a lakhatásban remélnek segítséget, munkát keresnek, és szeretnének végleg nálunk letelepedni. Nem hiszem, hogy tőlük kellene félteni országunkat.
Mit remélnek az érkező roma származású ukránok? Azt, hogy a magyar kormányzati szervek tisztességesebben, mindenfajta megkülönböztetés és kettős mérce nélkül látják el őket. Ha nem kapnak kellő tájékoztatást, nem tudnak menekültstátuszt kérni. Márpedig anélkül nem jogosultak se családi pótlékra, se segélyre, se semmire; nehezebben kapnak munkát és ellátást; biztos elhelyezés híján pedig a gyerekek iskoláztatása is megoldatlan…
Gyakorlatilag a határon megpecsételik a sorsukat.
Nekünk nem jár maci…
Záhony, vasútállomás. Ötévesforma cigány kisfiú áll a járdán, kabátja mélyére dugott kézzel. Rezzenéstelen arccal figyeli az út szélén álló szürke buszt. A járművön TeddyBusz felirat, meg egy maci ukrán zászlóval. A busz mellett két felnőtt segítő hatalmas nejlonzsákokból ládákba pakolja át a plüssöket. A vállukon, nyakukban, derekukon is puha állatok himbálóznak.
A kisfiú nem veszi le a szemét a plüssökről, a segítők nem veszik észre a gyereket. Vagy nem akarják. Pedig csak két-három lépés választja el őket. Vagy egy egész világ?!
A videófelvétel a Szabolcsi Roma Segítők Ukrán Menekülteknek Facebook-csoportban látható.
A hashtag jelek között: „nekünk nem jár maci”.
Mint Cirenei Simon
A máriapócsi Hungarikum vendégházban bő két hónapja naponta 30-40 embert szállásolnak el, a katasztrófavédelemmel szerződést kötve. A családfő, Kovács János internetes naplót vezet, a Facebookon ez olvasható:
„Aznap éjjel egykor jött telefon, hogy máris indulnak a határtól egy csoporttal. A belső Ukrajnából menekülő, nagy létszámú, egy árva magyar szót sem beszélő kilenc tagú (nagymama, édesanya és hét gyerek) echte ukrán roma családdal beköszönt a valóság. Itt, és most is le merem írni. Ha normál körülmények között dollárkötegeket lobogtatva kerestek volna szállást, az okkal és ok nélkül belém ivódott előítéletek miatt azt hazudom, hogy nincs szabad helyünk, telt házunk van. Most viszont, mikor testközelből láttam a hozzánk érkezők félelemmel átitatott tekintetéből a kiszámíthatatlanság keserűségét, mit lehetett tenni!? Majd a reggeli órákban a Kárpátaljáról érkező két, szintén nagy létszámú (összesen húsz tagú roma családnál a kéthetes csecsemőjét csitító anyának, a nyolc hónapos várandós kismamának, az egész életüket batyuba kötve a hátán cipelő nagymamának és az őket körülölelő gyerekseregnek mit mondhattam volna?! S ha keresek és találok kifogást, ha kihátrálok, hogyan nézek a galamblelkű párom és az aranyszívű lányom szemébe, és másnap a tükörbe?! Úgyhogy kicsit úgy jártam, mint Cirenei Simon, aki nem önként és dalolva, de felvette és vitte Jézus keresztjét. Viszont két hét elteltével már örvendeni is tudok/tudunk, hogy az önzés kényszere helyett a jóság késztetését választottuk.”
