Olyan dolog történt Észak-Írországban, amire legutóbb 100 évvel ezelőtt volt példa: a britellenes, az Ír sziget újraegyesítéséért küzdő katolikus párt, a Sinn Féin megnyerte a választásokat. Ezzel a belfasti rutin teljesen felborulhat. Nehéz helyzetben az Egyesült Királyság.
Május 7-én este hivatalossá vált, hogy behozhatatlan előnyre tett szert a szélsőséges katolikus Sinn Féin párt, így egy évszázad után ismét a britellenes mozgalom alakíthat kormányt. Az elmúlt évtizedek Észak-Írországban a brit fennhatóságot támogató protestánsokról, a Demokratikus Unionista Pártról (DUP) szóltak, a többiek nem nagyon tudtak labdába rúgni mellette.
Idén azonban, nem is annyira komoly meglepetésre fordult a kocka (sokan számoltak a Sinn Féin győzelmével), a katolikus párt 27 taggal alakíthat új frakciót, a DUP most már legjobb esetben is csak 25 emberrel számolhat majd. Utóbbi támogatottsága 6,7 százalékponttal 21,3 százalékra csökkent, utóbbi viszont 1,1 százalékponttal 29 százalékra tudta növelni támogatottságát. Harmadik helyen végzett, ezzel szintén jó pozícióban találta magát a felekezetközi Szövetség (Alliance), 4,5 százalékponttal nőtt a népszerűsége az öt évvel ezelőtti választásokhoz képest. Csökkent az Ulsteri Unionisták (11,2 százalék) és a szociáldemokraták támogatottsága, végső soron pedig a Tradicionális Unionista Hang nevű párt is bejutott a törvényhozók közé a voksok 7,6 százalékával.
A belfasti kormánynak először lesz katolikus vezetője a párt alelnöke, Michelle O’Neill személyében. A vesztes DUP első embere, Sir Jeffrey Donaldson lehangolóan nyilatkozott a vereség után: „Nagy lecke ez az unionizmusnak: a megosztott unionizmus nem hoz több helyet a Westminsterben (az Egyesült Királyság parlamentjében – a szerk.) vagy a Stormontban (a belfasti parlamentben – a szerk.). Ez a valós helyzet.” Az ír miniszterelnök, Leo Varadkar szerint egyre többen vannak Észak-Írországban, akik nem akarják, hogy vallási, etnikai vagy nemzeti identitás határozza meg őket, ami számára nagyon biztató, mert iránymutató lehet Észak-Írország jövője szempontjából.
O’Neill rögtön kilépne, ez azonban nem ennyire egyszerű
Ilyen eredmények után természetesen rögtön adódik az egymillió forintos kérdés: mi lesz ezután? Mi lesz az Egyesült Királyság sorsa? O’Neill és pártjának szándéka egyértelmű: minél hamarabb el kell szakadni az ősellenségtől, az Egyesült Királyságtól és újra egységesíteni kell az ír szigetet. O’Neill népszavazást kezdeményez, azonban az óriási lendület könnyen alábbhagyhat: az északír kormány nem fog azonnal megalakulni. A felekezetközi hatalommegosztásról szóló 1998-as úgynevezett nagypénteki megállapodás alapján a katolikus párt egyedül nem kormányozhat, a kormány megalakításához kötelezően szükséges a mindenkori legnagyobb katolikus és protestáns pártok, vagyis a Sinn Féin mellett jelen esetben a DUP részvétele is. Stormontban a második helyezett pártnak kötelessége miniszterelnök-helyettest delegálni, a DUP pedig egyelőre kivár: Jeffrey Donaldson még nem jelezte szándékát, hogy élne a lehetőséggel. Bizonytalanságuk oka, hogy szeretnék, hogyha a Nagy-Britannia és az Észak-Írország közötti áruforgalom ellenőrzése megszűnne, miután a párt szerint ez jelenleg megkérdőjelezi az ország alkotmányos helyzetét az Egyesült Királyságon belül.
A népszavazás kezdeményezése sem lesz egyszerű folyamat. A nagypénteki megállapodás kimondja, hogy amennyiben a közvélemény-kutatásokból nyilvánvalóvá válik az, hogy az észak-írországi lakosság többsége az ír sziget egyesítését pártolja, az esetben elindulhat a bürokratikus folyamat. Ebben az esetben a népszavazást London részéről a mindenkori brit kormány északír ügyi minisztere kezdeményezheti saját belátása szerint, de az egyesítésről az Ír Köztársaságban is referendumot kell tartani.
A terrorszervezet és a Sinn Féin barátsága
Ami a hatalomátvétel után aggodalomra adhat okot, hogy vajon mennyire békésen próbálja majd meg a Sinn Féin megoldani azt, hogy elszakadjanak Nagy-Britanniától. A katolikus párt múltjában ugyanis van egy sötét folt, ami nyugtalanítja az embereket. Az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA), amelyet az Egyesült Királyságban illegális terrorszervezetként tartanak számon, szoros kapcsolatot ápol a frakciót alakító párttal. A hosszan elhúzódó, 1968 és 1998 között tartó északír polgárháború alatt az ír nacionalista Sinn Féin az IRA nevű terrorszervezet politikai szárnyaként működött, ezért szerepük a brit politikában ma is ellentmondásos, hiszen az IRA a hetvenes-nyolcvanas évek során Angliában számos terrorcselekményt követett el.
Az északír polgárháború és az IRA
Az északír polgárháború 1968 októberén, 54 évvel ezelőtt tört ki Londonderryben. Október 5-én egy katolikus szervezet aktivistái polgárjogi felvonulást terveztek Észak-Írország második legnagyobb városának az utcáin. A katolikusok az egyenlő jogokért tüntettek, mivel a protestánsokkal szemben ők számos hátrányban részesültek, például szociális és gazdasági helyzetük miatt a helyi választásokon sem szavazhattak. Viszont még mielőtt elkezdődhetett volna a felvonulás, a protestáns vezetés alatt álló rendőrség gumibottal és vízágyúkkal támadt a tüntetőkre. Később a protestáns oldal a brit hadsereget is bevetette a tüntetőkkel szemben.
A legsúlyosabb incidens 1972. január 30-án történt. Az eseményt „véres vasárnap” névre keresztelték. Többezer, többségében katolikus tüntető vonult Londonderry utcáira, amikor a brit ejtőernyős ezred a tüntető tömegbe lőtt. 14 áldozata volt a tragédiának, akik mind katolikusok voltak.
A nyíltan britellenes IRA „egy angliai robbantás felér száz írországival” címmel keményen támadta Angliát. 1993-ban London üzleti negyedében robbantott, egy ember meghalt, további negyven megsérült. 1984-ben, kilenc évvel a robbantás előtt majdnem megölték Margaret Thatcher brit miniszterelnököt. Egy brightoni hotelben helyeztek el időzített bombát, percekkel a robbanás előtt Thatcher kiment a fürdőszobából, így túlélte a merényletet, öt másik ember azonban életét vesztette a.
1998. április 10-én Belfastban írták alá a nagypénteki megállapodást, amely csaknem három évtizedes véres időszaknak hívatott véget vetni. Azonban Paul Bew történész szerint ez hasonló ahhoz, mint amikor a férj és feleség ugyan továbbra is utálják egymást, de mégis egyezséget kötnek a békésebb együttélés reményében.
