A címben szereplő állítás földtől elrugaszkodottnak tűnik, de nem az, ez a valóság. Telep-riport a hajdúböszörményi kutyamenhelyről.
Mintha egy állatkertbe tévedtünk volna, csak éppen itt minden kennelben ugyanolyan faj képviselőit láthatjuk: kutyákat. A Pacsi Kutyamenhely Alapítvány Hajdúböszörményben jelenleg több mint 80 ebet gondoz, emellett a gyepmesteri feladatokat is elvállalta, így a helyi önkormányzattal is kapcsolatban áll. Ám a bevételi forrásai jó része – az 1 százalékos adójóváírás mellett – külföldi és magyar támogatóktól kapott adományokból áll.
A menhely három fő alkalmazott és több önkéntes segítő munkájának köszönhetően működik – önkéntesekből azonban mindig hiány van, így nagyon örülnek minden olyan tevékeny embernek, aki valamennyit bele tud tenni munkájával a közösbe, akár eseti jelleggel is. A telep vezetője, Elek Valéria társadalmi felelősségnek tartja a Pacsi irányítását (ő nincs az alkalmazottak között), s úgy érzi, főleg ezek az állatok és a menhely tartják itt Hajdúböszörményben.
Aki meg akarja látogatni őket kocsival, Debrecen felől érkezve a régi, már használaton kívüli temetővel szemben, egy szervizút túloldalán fut bele a Pacsiba. Régen mellette volt a „gyepi” is, amelyet mostanra felszámoltak.
Sztereotípiák egyes fajtákkal szemben
Sokakban szomorú kép él az ebmenhelyről, ám a Pacsinál tágas kennelek és szakértő gondoskodás várja a érkező kutyákat. A kölyökkutyák kutricája volt csak szűkebb, de kiderült, őket ideiglenesen tették oda, hogy úgymond „levegőzzenek”, de van másik kenneljük.
Sokféle úton-módon érkeznek az ebek. Többnek ismerik a teljes előéletét, de akadnak olyanok, amelyeknek homály fedi a múltját. Ottlétünkkor éppen egy idegi problémával küzdő, nagyon szelíd, de furcsa tartású, igen idős állatot hoztak be épp a puttonyos autóval (a közelben kódorgott), s elkezdték a chipleolvasást, a gazdakeresést. Nem ritka a korábban harci ebként tartott kutya a telepen, ők nemcsak a lelkükben, de a testükön is jól látható nyomait viselik a Pacsi előtti időszaknak.
Egyiküknek, Orionnak, igen zord a kinézete. A fején lévő barázdált sebek és jobb szemének opálos csillogása – ami vakságára utal – ellenére is odakocogott a rácshoz és kidugta az orrát, hogy megszaglássza a jövevényeket. Majd kérte ő is a simogatást. Három éve lakik menhelyen, 6 éves lehet, teljesen lefogyva, szívféreggel hozták be – egy lepusztult pincében tartották régebben. A vérre menő küzdelmekben megnyomorított eb azonban újra bízni kezdett az emberekben, teljesen szelíd lett. Más kérdés, hogy Elek Valéria szerint a staffordshire vagy a pitbull terrierek, illetve ezeknek a fajtáknak a jegyeit magukon hordozó keverékek ritkán találnak gazdára. Sőt, a szín sem mindegy. A sötétek ugyancsak kevésbé vonzóak a befogadók körében, ellentétben a világosabb és úgymond cuki ebekkel. „Sokakban él előítélet a harci jellegű kutyákkal szemben, pedig a legjobb házőrzők, társak válhatnak belőlük” – jegyezte meg a menhely vezetője. Most 82 kutyáról gondoskodnak, közel negyedük valamilyen harci jellegű fajta.
Nomen est omen: Zománc, Szofi, Oscar, Bátor, Lulu, Paul
A menhelyvezetőtől azt is megtudtuk, hogy egyes kutyáknak van egyéni támogatója, virtuális gazdája – nem ritkán külföldről. Ők maradnak a telepen amíg nem sikerül a valóságban is elhelyezni őket valakihez, ám a távolból mégis segíti őket valaki, s általuk a menhelyet
„Nagy szívfájdalmam, de Németországból sokkal könnyebben jelentkeznek gazdák, mint Magyarországról.”
– hozta fel Elek Valéria. Korábban angol partnerük is volt, ma már nincs, de a németeknél jól felépített szervezetek segítenek. Oda rendszeresen, akár tucatjával is viszik a mentett hajdúböszörményi ebeket: „külön értéke van náluk annak, ha magyarországi kutyát fogad be valaki”. Sőt, Valéria szerint fura megítélése van Magyarországnak: azt vette észre, mintha a németek valami balkáni, segítségre szoruló népségként tekintenének ránk időnként, és jószolgálati tevékenységnek érzik, hogy ezzel is besegítsenek itt a keleti végeken. Viszont remek gazdáknak bizonyulnak, ezért nagy segítséget jelentenek.
A kutyák ötletes nevéről érdemes röviden kitérni. Szofi és Zománc két labradorszerű, nagytestű, krémszínű eb, ők remekül megvannak együtt. Zománc bundája bizonyos szögből valóban úgy fénylett, mintha zománcozták volna. Bátor valóban merész, magabiztos nagy fekete kutya, Lulu meg kissé szertelen német juhász-szerű példány, olyan mint egy művésznő.
Oscar neve bohém jellemre utal, ami viszont csalóka, hiszen az ördögmódra torzonborz, kistestű Westie a legsunyibban támadó ebek egyike a menhelyen. Vicces, de oda kell rá figyelni, mert két pillanat alatt a tágas kennel egyik végéből a másikba repül, még kedvenc plüssnyulát is hátrahagyva, hogy terrorizáljon épp valakit. Az ő ellentéte Paul, aki egyfajta eleganciával vegyíti játékosságát. A drótszőrű, szürkésfehér apróság kézben nyugodt, imádja, ha szeretgetik, talajt fogva azonban nyargal, mint a szélvész. Orionról, az egykori harci kutyáról volt már szó, ő igazi egyéniség a telepen. Nem kapkod, viszont nem is félelmetes már. Jó helyre került.
Lehet-e a menhelylátogatás családi program?
A telep tágas. Kényelmesen bejárhatja bárki, nézelődve, tájékozódva. Elek Valéria amondó, ha valaki nem tud saját kutyát vállalni, de időnként mégis szeretne kutyás élménnyel gazdagodni, remek választás kilátogatni a Pacsihoz. Az arra alkalmas kutyákat pórázon ki lehet vinni sétálni, lehet játszani a jól szocializálódott ugatós jószágokkal. Mehetnek a szelfik, közös fotók a szőrös kedvencekkel. Nekik pedig ez is jól esik, hiszen bár sétáltatják őket, amikor csak lehet, minden ilyen plusz mozgás öröm egy kutyának. Arról nem is beszélve, az emberben milyen boldogsághormonokat szabadít fel a velük töltött közös program.
Persze a Pacsinak is vannak problémái. Valéria szerint például önkéntesből sosincs elég, illetve az is furcsa fejlemény, hogy ebrendészeti képesítéssel kellene rendelkeznie minden itt dolgozónak, ám a 2010-es években megszűnt az ilyen jellegű oktatás. Persze minden megoldható, ha már így alakult, a működés feltételei teljesen rendben vannak a Pacsinál. Ahogyan a felszereltségük is. Nemrég újították fel az orvosi helyiséget, van külön lábadozójuk a beteg kutyáknak. Van karantén részlegük is, ahol az új ebeket megfigyelés alatt tarthatják, teljesen elkülönítve a többiektől. Az iroda, a konyha – „fontos, hogy jól érezzék magukat itt az emberek” – is megszépült. A falakon belül sok jel (rajzok, képek) utalnak arra, hogy itt gondoskodó szeretet veszi körbe a mentett kutyákat.
Nem adnak ki csak úgy akárkinek kutyát
Az örökbefogadás folyamata különleges, nem az a fő szempont, hogy csak vigyék már innen az ebeket.
Ha valaki beleszeret egy-egy állatba, a menhely elkezdi beszerezni az információkat a leendő gazdikról. A Pacsinál fotók vagy helyszíni látogatás alapján ellenőrzik, hogy milyen körülmények közé kerül majd védencük. Kicsi, rövid szőrű állatot nem szívesen adnak például kerti tartásra, de lehetnek egyéb feltételek is. A beszélgetések során kialakul egyfajta szimpátia (vagy épp ellenszenv) a felek között, aztán ha létrejön a megállapodás, akkor is egy hónapig még az alapítványnál marad papíron a kutya, csak akkor íratják át az új gazda nevére, ha ezt a próbaidőt is kiállta.
A menhely egyébként is arra rendezkedett be, hogy ne érjen túl a lábuk a takaró végénél. Eddig még soha nem érték el teljes kapacitásukat, mindig van valamennyi szabad helyük. Pedig mint megtudtuk más megyékből, Borsodból, Szabolcsból is érkeznek ide kutyák. Vagy érkeznének, hiszen nem mindig tudják vállalni az összes ebet. Amikor tudnak, segítenek nekik is, ám azzal, hogy hivatalosan ebrendészeti tevékenységet is folytatnak, vannak bőségesen feladataik.
Aki többet akar megtudni róluk, keresse fel közösségi oldalukat, és persze magát a menhelyet is érdemes: https://www.facebook.com/pacsikutya
