Volt egyszer egy szegény ember. Holta után három fiára egy bikát hagyott. A fiak úgy egyeztek meg, hogy építsen mindegyik egy–egy pajtát, s amelyikbe belefut a bika, legyen azé. Csakugyan építettek; a két nagyobbik olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne. A harmadik – egy kicsit bolondos is volt – hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát s az egyenesen a vesszőpajtába futott.
A két nagyobb legény eleget bosszankodott. De ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak. Ez egyszeribe kötelet vet a fejére s annál fogva vezeti a vásárra. Amint az országúton megy, nagy szél kerekedik s egy nagy horgos fűzfa elkezd nyikorogni, mint a kenetlen szekér.
– Hm! – gondolja magában a bolondos legény – ez bizonyosan meg akarja venni a bikát. Odakiált a fűzfának:
– Mit adsz érte, hé?
A fűzfa csak nyikorgott.
– Ehe! – gondolja a legény. – Ennek, látom, csak úgy kell, ha mind a két szarvát kiütöm. – Kapja magát s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra.
Hanem a fűzfa csak nyikorgott.
– Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten. – Azzal megköti a fűzfához a bikát, ő meg elindul hazafelé.
Kérdik otthon a bátyjai:
– Hát, bolond, eladtad–e a bikát?
– Meghiszem azt – felelt a bolondos legény.
– Kinek adtad el, te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak – kötekedik a legnagyobb testvér.
– De hiszen, jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.
– Hát a pénz hol van?
– Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.
Kacagni kezd a két legény. – No te, világ bolondja, azt ugyan jól eladtad! Majd megkapod az árát borjúnyúzó pénteken.
A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira. A következő héten elmegy a fűzfához s kéri a pénzt. De az erre egy kukkot sem szólt.
– Hát ez a becsület? – mondja a legény. Kapja a fejszét s úgy vágja tövön a fűzfát, hogy gyökerestül kidül a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen üst pénz van alatta. Azt mondja a fűzfának a legény:
– No hallod–e, ebből már elviszem a bika árát, a többit pedig elviszem kamat fejében. – S úgy, amint volt, kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára s hazáig meg sem állott. Megérkezik. Meglátja a más két legény a tenger pénzt, összesúgnak–búgnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.
– Öljük meg az éjjel – mondja az egyik.
– Aztán vessük a vízbe – mondja a másik.
Hanem a bolondos legénynek jó füle volt s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel és reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan leánya volt, hogy soha emberi lélek meg nem tudta nevettetni, annyira a búnak ereszkedett. Mikor a bolondos legény elmondta panaszát, olyan jóízűen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.
Azt mondja a király erre:
– No, te legény, én megfogadtam, hogy aki a leányomat meg tudja nevettetni, annak adom. Én nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a leányom s fele királyságomat, a testvéreidet pedig felakasztatom.
– Felséges királyom! Ne akasztasd fel a szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.
– Jól van – mond a király – teljék a kedved.
Csaptak aztán olyan vendégséget, de olyat, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott.
