Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s annak egy csinos felesége. Mind a ketten szerették egymást. Csak az volt a bajuk, hogy szegények voltak; egyiknek sem volt semmije sem. Ezért aztán néha kicsit összepöröltek. De azért szerették egymást.
Egyszer este az asszony előbb jött haza, mint a férje, és a konyhában a padkán tüzet rakott, ámbár nem igen volt mit főzni.
– Legalább egy kis levest főzök az uramnak. Mire haza jön, elkészül – gondolta. De alig teszi fel a bográcsot a tűzre, az ura már hazajön és ő is a felesége mellé, a padkára ül. Ott melegednek a tűznél, mert már hideg ősz volt. A szomszéd faluban épp aznap kezdték a szüretet.
– Tudod-e, mi újság, feleségem? – kérdi az ember.
– Nem tudom biz’ én, semmit se hallottam. Hát mondja meg, hogy mi?
– Hát amint jöttem az uraság kukoricaföldjéről, messziről a sötétben észrevettem, hogy az úton valami fekete folt van. De nem tudtam megismerni, hogy micsoda. Közelebb jöttem, hát uramfia! Egy szép, aranyos kis kocsi, benne egy szép asszony, elöl meg szép négy mókus befogva.
– Tréfál kend – szakítá félbe az asszony.
– Nem tréfálok biz’ én, valóságos igaz. Tudod, milyen sáros a határunkban az út. Hát a mókusok a kocsival megakadtak, sehogyse bírtak tovább menni. Az asszony meg nem mert kiszállani a sárba, hogy aranyos ruháját be ne piszkítsa. Amint megláttam, el akartam szaladni, mert valami gonosz léleknek tartottam. De ő utánam kiált, s kér, hogy segítsem ki a sárból, semmi bajom sem lesz, meg is jutalmaz. Gondolom magamban, hogy bizony jól esnék, ha segítene szegénységünkön. Segítségemmel a mókusok kihúzták a sárból. Ekkor az asszony kérdezi, hogy házas vagyok-e? Megmondom neki. – Hát gazdag vagy-e? – kérdezi tovább. – Dehogy vagyok, alig van szegényebb ember a falunkban. – Nohát ezen segíthetünk – azt mondja – feleségednek három kívánságát fogom teljesíteni. – Ezzel elment, mintha a sárkányok vitték volna. Tündér volt.
– Az ugyan rászedte kendet – mondja a felesége.
– Majd meglátjuk, próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem.
Erre az asszony hamarjában kimondja:
– Bárcsak volna egy kolbászunk, ezen a szép parázson ugyancsak megsülne!
Alig mondta ki, máris leszállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy kertet lehetett volna vele keríteni.
– Ez helyes! – kiáltják mindketten.
– De a másik két kívánságot okosabban kell felhasználnunk. De jó dolgunk leszen akkor! Mindjárt veszek két tinót meg két lovat, egy malacot is veszünk – így szólt az ember.
Eközben levette kalapjáról a pipáját, kihúzta a dohányos zacskót és megtömte. Most rá akar gyújtani, de olyan ügyetlenül veszi az üszköt, hogy a lábast kolbászostul feldönti.
– Az Istenért, a kolbász! Ugyan mit csinál kend? Bár az orrára nőne kendnek! – kiált bosszúsan az asszony, és a kolbászt ki akarja kapni a tűzből.
De ez akkor már a férje orrán lógott, le egészen a lába ujjáig.
– Uram teremtőm, segíts! – így kiált fel megint az asszony.
– Lásd, bolond, oda a második kívánság! – mondja az ura. – Hát ezzel most mit csináljunk?
– Levesszük – felel az asszony.
– Bizony egészen idenőtt az orromhoz, nem lehet azt levenni.
– Hát levágjuk, másképp nem segíthetünk.
– Dehogy engedem, dehogy hagyom a testemet vágni. De tudod-e, mit, feleségem? Még egy kívánságunk van hátra. Kívánd, hogy a kolbász visszamenjen a lábasba. Akkor megint jó lesz minden.
Az asszony meg így felelt:
– Hát a tinó meg a ló meg a malac akkor hol marad?
–De hiszen, ilyen bajusszal csak nem járhatok!
Sokáig így pöröltek. Utoljára csakugyan rábírta az asszonyt, hogy azt kívánja, hogy a kolbász visszamenjen a lábasba. De ezzel odavolt a három kívánság s ők most is olyan szegények maradtak, mint ezelőtt.
Azonban a kolbászt jóízűen megették. De mivel most átlátták, hogy pörölésük volt az oka, hogy nem lett se tinójuk, se lovuk, se malacuk, megegyeztek abban, hogy ezután jobb békességben fognak élni. Nem is pöröltek aztán soha. Jobban is ment a dolguk s idővel tinót is, lovat is, malacot is szereztek, mert szorgalmasak és takarékosok voltak.
