Szavazz!
More

    Kapából Madonnává lényegül

    Ásó, kapa, gereben, vasvilla, kaszaél – a régiek megannyi verejtékkel rozsdásra mart szerszámai, kiegészítve a falusi háztartások egyszerű használati tárgyaival, mint a húsdaráló, a szenes vasaló vagy éppen a hurkatöltő. Faluházak polcaira, néprajzi múzeumba való eszközök, egy letűnt, lassan feledésre ítélt világ kellékei, melyek azonban összepárosítva, újragondolva 21. századi jelentést kapnak – már ha az ember hajlandó szabadon engedni a fantáziáját. Tóth Györgyé pedig lassan tíz esztendeje szárnyal, s ennek köszönhetően nemcsak új funkciót kapnak a paraszti élet hajdanvolt eszközei, de olyan többletjelentést is hordoznak, ami miatt lassan nincs az a fesztivál idehaza, melynek szervezői ne keresnék meg az alig ötszáz lelkes Somogy megyei kis faluban, Várdán élő „kapaszobrászt”.

    –  Mindig is vonzott a népi világ, sokáig néptáncoltam, s közben gyűjtöttem a hagyományos falusi-paraszti élet relikviáit, eredendően értékmentési, állagmegóvási, múltidézési céllal, aztán szép lassan új funkciót is találtam számukra – idézi fel a kezdeteket Tóth György. – A padlások mélyéről, a fészerek hátsó sarkaiból előkerült tárgyak mind-mind egyedi történettel rendelkeztek, mindegyik mögött ott láttam az embert, aki vesződött velük, sőt, gyakran az egész famíliát, hiszen egy egyszerű kapa vagy sarló mögött is családtörténetek bújtak meg. Ez adta az ötletet, hogy elmeséljem a történetüket, kiegészítve mindazzal, amit bennem elindítottak.

    KÖNNYED TÉMÁKTÓL KOMOR HANGULATIG

    Így születtek meg a kapaszobrok – az alkotások többségében egy vagy több irtókapa jut jellemzően új szerephez –, s jött létre a várdai udvar egykori nyári konyhájából a gerebengaléria, ahol sok száz egyszerű falusi használati tárgyból készült szobor várja az érdeklődőket. Első hallásra bornírtságnak tűnhet az ötlet, hiszen mit lehet kezdeni néhány rozsdás, sok esetben az évtizedes használattól kicsorbult kapával, sarlóval, ásóval, ám a legtamáskodóbb érdeklődőt is hamar beszippantja az unikális világ, s gondolatban fejet hajt az ember az alkotó határtalan fantáziája előtt.

    Mert ahhoz, hogy valaki egy vasvillából, két tehénszarvból és egy kockás kendőből megalkossa a Hóhérock-ot, komoly képzelőerő szükségeltetik. Egyúttal a befogadó képzeletét is beindítja, így a következő polcon a két, egymás fölé magasodó húsdarálót már maga is Macskák a tetőn-nek látja. A zöld lámpabúrával és két piros gombbal ékesített kapa tényleg Lány zöld kalapban, az egymással szembeforduló húsdarálókról valóban Artisták jutnak az eszébe, a harminccentis sziklára fokával felfelé erősített nagyobb és kisebb kapa pedig akár egy templomban is helyet kaphatna, mint Sziklás Madonna. Négy egyforma, egymás mellé sorba helyezett kapa idézi a Húsvét-sziget máig megfejthetetlen szobrait, a vaslapáthoz erősített három szenes vasaló pedig a gyermekkori mesék sárkányát idézi meg. Így született birkanyíró ollóból, patkóból, néhány régi késből és egy kapu-vasalatból a Kopasznyakú, vagy éppen jó néhány vasvilla felhasználásával a Csodaszarvas. 

    Akadnak persze komorabb témák is, a drótkerítés darab mögé zsúfolt kisebb-nagyobb kapákat nézve érthető az Ez már Európa? cím, ahogyan a gereben húszcentis tüskéi közé tűzött kapák esetében sem kell különösebb magyarázat, miért Gulág az alkotás címe, s ugyanezekből az eszközökből, de más elrendezéssel már Erőltetett menet lesz. A lovaseke beállítójába tűzött három kapafej egy vörös csillaggal aztán önmagában számos asszociációra ad lehetőséget: akad, akinek a Három királyokat jelenti, mások Marx, Engels és Lenin trióját látják bele, s igencsak aktuális mondanivalót hordoznak a gerebenbe állított, fokukban drótkefével feldobott kapák – az Agymosottak –  is. És beszédes a négy régi kerékpárkormányból készülő Kormányablak is, melyből természetesen az avatóünnepségre kirendelt mórahalmi ovisok elhíresült verse sem hiányozhat… 

    MEGELEVENEDŐ MÚLT

    – Igazából szinte véletlenül kezdtem el szobrokat összerakni – magyarázza Tóth György. – Rengeteg múzeumban jártam, s a kortárs alkotók műveit látva szerintem mindenkinek eszébe jut: ilyet én is tudnék. Aztán persze kiderül, hogy nem is olyan egyszerű, hiszen a legtöbb esetben nem maga az alkotás bonyolult, gondoljunk csak például Malevics Fehér alapon fehér négyzetére, vagy Duchamp piszoárjára, a Forrásra, hanem az ötlet. Kitalálni valami olyasmit, ami másnak nem jutott az eszébe, vagy olyasféle többletjelentéssel felruházni a tárgyakat, ami akár szöges ellentéte eredeti funkciójuknak.

    Így születtek meg a szimpla paraszti eszközökből az első szobrok – az első egyike egy rozsdás zománcos lábasra eszkábált csirkeháló feldobva néhány ócska hamisgyönggyel, vagyis a Gyöngyhajú lány –, melyek az ismerősök körében akkora sikert arattak, hogy Tóth György egyre több időt fordított imádott tárgyai újragondolására. 

    – Egyre nehezebb megfelelő alapanyagot találni – állítja mesélés közben. – Az elmúlt évtizedekben előbb a gyűjtők, majd a vasazók járták végig a portákat, s kutatták át a padlásokat régi holmikért, így már csak a legeldugottabb szegletekben találni valamit. Aztán minél többet forgatja-nézegeti őket az ember, annál több mindent lát beléjük. A legtöbbször már alkotás közben beugrik a cím, sőt, előfordul, hogy hamarabb megvan, mint a végleges forma – teszi hozzá az alkotó, aki művészi vénáját autodidaktaként festőművésszé váló édesanyjától örökölte.

    És bár sokáig csak magának, illetve szűkebb pátriájának dolgozott, unszolásukra végül 2015-ben a nagyközönség elé állt: a kaposvári Rippl-Rónai Fesztiválra készült tárlata pedig komoly visszhangot váltott ki. A kiállítás anyagát azonnal több helyre elhívták az országban, majd a nyári, több napos fesztiválok szervezői is felfedezték, így ma már állandó vendég a Művészetek Völgyében, az Ördögkatlanban vagy éppen a Bőköz fesztiválon.

    –  Először Kapolcsra mehettem, előtte komoly lámpalázzal, s kissé félve, mit szól majd mindahhoz, amit meg szeretnék mutatni neki, lesz, ami lesz alapon elmentem Márta Istvánhoz, a fesztivál igazgatójához, s vittem neki néhány fotót a munkáimról – mosolyodik el zavarában. – Első blikkre tetszett neki, s lehetőséget adott, hogy kiállítsak a Malomban. A vendégeknek pedig bejött, amit bemutattam, s onnantól elkezdtek hívni egyre több helyre. A tapasztalat azóta, hogy a többség rácsodálkozik, hogy egyszerű tárgyakból, a régi archaikus formákból milyen új mondanivalót lehet kibontani. Pedig nem formálom át az eszközöket, nem vágok le belőlük, semmilyen formában nem alakítom őket, csak összeillesztem. S a sokszor extrémnek tűnő címadással ugyan kijelölök egy utat a közönségnek, ám ez mindig csak az egyik lehetőség számukra, hiszen bárkinek lehet más ötlete: ezekben a szobrokban a legfontosabb a beleélő-képesség, a szabadon szárnyaló fantázia. 

    És persze a múltidézés. Tóth György ugyanis annak örül a legjobban, amikor szobrait nézve észreveszi, a csodálkozó gyerekeknek hirtelen mesélni kezdenek szüleik, nagyszüleik, előbb csak a használati tárgyakról, aztán a használatukról, majd megelevenedik a múlt minden szeglete. 

    –  Ezért is szeretem jobban az ilyen tárlatokat, mint amikor hivatalos, zárt kiállítóhelyen mutathatom be a munkáimat, ugyanis az ilyen fesztiválokon sokkal közvetlenebb kapcsolatban kerülnek a szobrok is, és persze én is a közönséggel – jegyzi meg Tóth György. – Lehet beszélgetni, mesélni, meghallgatják az én történeteimet, honnan jött az ötlet, a cím, elmondják a saját sztorijaikat, s hogy mit juttatnak eszükbe a látottak, illetve hogy ők mire asszociálnak. A szobrok pedig közben köszönik, szép lassan belakják a helyet, a gondolatokat és a lelkeket.

    Ne hagyd ki