Ne én változzak, hanem általam a politika változzon – tömören ez lehetne az ars poeticája Berki Sándornak, aki az április 3-i választáson az ellenzéki közös listáról, a Párbeszéd színeiben került be a parlamentbe. A 44 éves, salgótarjáni férfi hangsúlyozza: ő nem roma politikus, hanem roma származású politikus – aki egyébként több mint húsz évet húzott le gyári szalag mellett, és a vidéki emberek problémáiból sok mindent a saját bőrén is megtapasztalt már.
– Ön a parlament új arcainak egyike. Mennyire tart új szerepkörétől?
– Csak annyi egészséges izgalmat érzek, amennyit nagy változás kapujában mindenki más is szokott. Bevallom, a régóta belénk plántált sztereotípiák rám is hatással vannak, mert néha még én magam is hitetlenkedem és kisebb csodának tartom: lám, egy vidéki, munkás, cigány ember, szakmunkás-bizonyítvánnyal országgyűlési képviselő lehet napjainkban Magyarországon. Ahonnan én érkeztem, onnan nézve olyan ez, mint egy 21. századi népmese.
– Honnan érkezett a politikába?
– Egy Nógrád megyei, egyszerű, szegény, roma családból, elvált szülők gyermekeként. A mi famíliánk aztán tudna mesélni az elfogadásról és a toleranciáról! Az egykori elcsatolások révén vannak a családban cseh és szlovák rokonok, de akadnak olasz, német, orosz gyökerű hozzátartozók is; cigányok házasodtak a többségi társadalomhoz tartozó magyarokkal, úgyhogy a külsőt tekintve képviseljük a teljes színskálát! Édesapám vörös, göndör hajú, szeplős cigány ember volt, anyai oldalról a féltestvérem szőke, hófehér bőrű, világoskék szemű lány, míg én tipikus cigány vagy roma vagyok, kinek melyik elnevezés tetszik. Én mindenhol büszkén vállalom azt, aki vagyok.
– A cigányokról szóló sztereotípiák közé tartozik, hogy náluk nem érték a tanulás, nem cél a munka.
– Ez nálunk szerencsére nem így van: a családomban mindig mindenki dolgozott, kereste és megtalálta a maga feladatát. Például amikor a vájár nagyapámnak a csille elvitte az egyik lábát, utána sem ült otthon tétlenül: gyógyfüvet gyűjtött, állatokat tartott, gazdálkodott. Vagy vegyük az édesapámat: kőművesként keményen dolgozott, de mellette ezüstsarkantyús néptáncosként jegyezték, aki saját hagyományőrző együttest vezetett Karancsságon – a cigány kultúra ápolása lett a nagy szenvedélye. Életteli ember volt, aki ha valahova bement, mindenki rá figyelt.
– Mit örökölt tőle?
– A zenei és a tánctehetséget sajnos nem (ez a féltestvéreimnek jutott), de abban kétségkívül hasonlítunk, hogy én is szeretem „kiprovokálni” a figyelmet, ugyanakkor megadom másoknak. Gyakran ellenkezem, vitázom, viccelődöm – mikor mi kell ahhoz, hogy az embereket valahogy kimozdítsam a holtpontjukról, a fásultságból, hogy beszélgetni kezdjenek, különben képesek szemellenzővel leélni az életüket. A legtöbb, amit adhatsz magadból a másik embernek, az az időd és az őszinte érdeklődésed.
– És merre fordult az ön érdeklődése?
– A humán tárgyak érdekeltek, sokat olvastam, újságokat járattam, tájékozódtam a nagyvilágról, de sosem akartam egyetemre menni, diplomát szerezni; helyette kitanultam a hegesztő-, majd az asztalosszakmát. Kerestem a helyem, néhány állást kipróbáltam, aztán lecövekeltem több mint húsz évre egy multinál: előbb Gödöllőre, majd Gyöngyösre ingáztam heti hat napon, több műszakban – hol 8, hol 12 órában álltam a szalag mellett, úgyhogy monotóniatűrésben edzett vagyok –, kezdetben kábelkorbács-készítőként, aztán kiváltságosként tanulhattam és előléptem vágógépkezelővé. Úgy egyeztünk meg a feleségemmel, hogy az én feladatom a pénzkeresés, az övé a helybeli munkája mellett a lányunk ellátása. Mi tudatosan döntöttünk úgy, hogy egy gyermekünk lesz, és ennek az egynek próbáltunk minél többet megadni, hogy ő majd még ennél is többet adhasson tovább a gyermekeinek. Azt tudni kell, hogy mi, cigányok nem nulláról indulunk az életben, hanem mínusz ötről.
– Mi adta a lökést, hogy két évtized után valami egészen másra, ráadásul a politikára tegye fel az életét?
– Nagyon elfáradtam. A napi 8 órás műszak nekem az utazással együtt 12 órát vitt el, a 12 órás meg 16-ot. Ezenkívül már nem jelentett kihívást. A változás bennem 2016 nyarán egy hitéleti táborban kezdődött el, ott beszélgettem egy értelmiségivel, aki utána a Párbeszéd figyelmébe ajánlott engem. Hónapokkal később megkerestek a párttól, kaptam egy próbamunkát, egy előadás megszervezését – ennek sikere láttán kértek fel, hogy lépjek be a pártba. Igent mondtam.
– Mit láttak meg önben, amire szüksége volt, van a Párbeszédnek?
– Egyet tudok: a közösségszervezéshez biztosan van talentumom, a gyárban is számtalan közös program indult tőlem. Nógrádban, Jász-Nagykunban és Hevesben én hoztam létre a Párbeszéd első alapszervezeteit, plusz besegítettem Szabolcsban és Hajdú-Biharban. Mindezt két éven keresztül munka mellett, úgyhogy nem sokat látott a családom. Amikor 2018-ban szanálták a gyöngyösi üzemet, és másik városba kellett volna járnom dolgozni, én a végkielégítést választottam, amit „beruháztam magamba”: vettem egy használt autót, és elkezdtem komolyabban dolgozni a Párbeszédnek, jobban beletanulni a politikába. Három hónap alatt annyi eredményt tudtam felmutatni, hogy felvettek állásba, ezzel én lettem a párt első fizetett koordinátora, plusz a nógrádi tagság a Párbeszéd megyei elnökének választott. A fizetésem nincs annyi, mint a multinál volt, de végre hasznosnak érzem magam.
– Mitől? Mire a legbüszkébb a munkájában?
– Felépítettem egy azóta is folyamatosan bővülő közösséget Északkelet-Magyarországon.
– Mi a titka?
– Nincs ebben semmi ördöngösség: el kell menni az emberek közé és beszélgetni velük. Óriási előnyöm, hogy itt élek vidéken, egy vagyok a munkások és a cigányok közül, aki kíváncsi rájuk és szót ért velük. A fölülről jövő politika nemigen ért el Északkelet-Magyarországig: egyszer-egyszer eljöttek ide, mi örültünk, amikor egy kis időt szántak ránk, de ez nem elég a bizalomhoz. 2018 óta a létező összes kampányban dolgoztam: programszervezésben segítettem a többi megyei elnököt és a pártvezetést, melóztam mások mellett Karácsony Gergő országjárásában, én készítettem fel őt a találkozókra. Én a mai napig hálózatépítő melós vagyok a pártban; olyan erős, hiteles embereket és barátokat találtam a Párbeszédben, akikért tudok szívvel-lélekkel dolgozni.
– Megrendítette, amikor a pártja miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely visszalépett Márki-Zay Péter javára?
– Ha akkor személyesen engem meg is rendített, képes voltam elfogadni és támogatni a föntről jövő döntéseket. A mi pártunk nem hátrált ki Márki-Zay mögül, és ugyanezt mondhatom magamról is. Négy nappal a választás után beszélgetünk, eddig egyetlen posztot írtam, ami így kezdődik: köszönöm, Márki-Zay Péter. Én úgy tartom, nem egyetlenegy ember felelős az ellenzéki összefogás kudarcáért. Lehetne sorolni a hibákat, de én egyszerűen nem vagyok hajlandó gyűlöletpolitikát és felesleges vitákat folytatni. Ezt az energiát inkább arra fordítom, hogy azon gondolkozzam, én mit tudok még tenni a jövőben.
– Milyen terveket dédelget?
– Hosszú távon a legfontosabb célom, hogy négy év múlva egyéni körzetet nyerjek, vagy nélkülözhetetlennek tekintsenek mint hozzáértő szakpolitikust. A mostani listás helyemre úgy tekintek, mint egy lehetőségre a pártomtól, hogy tovább fejlődjek, arra, hogy legjobb képességeim szerint, felelősségteljesen képviseljem a közösségemet: elsősorban a romákat és a vidéket; ez az én személyes politikai programom. Hadd hangsúlyozzam: én nem vagyok roma politikus – én politikus vagyok, aki történetesen roma származású. Leendő képviselőtársaimmal a romaügyet közösen kell képviselnünk a többségi társadalom ügyeivel együtt. Ugyanakkor néhányunknak a származásunknál és helyismeretünknél fogva nagyobb rálátásunk van arra, hogy bizonyos politikai döntések, elhatározások mit jelentenek majd a cigányok számára, hogyan lehet beilleszteni a tradíciókba, a családi szokásokba, az életkörülményekbe. Azért is elengedhetetlen ez a komplex szemléletmód, mert a romaügy megtestesít és egyesít minden problémát a mai Magyarországon, ami a kisemberek élethelyzetéről szól. Ha mindezekre tudunk megoldási javaslatokat tenni, azzal mindenki nyer. Mindenkinek számít az infrastruktúra, a munkahely, az egészségügy, az oktatás. Mindenki szeretne kábeltévét, internetet, szemétszállítást és aszfaltos utat, ahová be tud menni a mentő- meg a tűzoltóautó. Persze, vissza lehet kérdezni: akkor miért beszélünk mégis külön romakérdésről?! Azért, mert az elmúlt harminc évben az aszfalt valahogy mindig a roma telepek előtt fogyott el… Tagja vagyok a párt vidékműhelyének, és vezetem a roma műhelyt. Tordai Bencével 2018 óta romaprogramot csinálunk, a legkisebb faluba is elautóztunk, kapcsolatot építünk ki jogvédőkkel, civilekkel, roma önkormányzatokkal. Azt látom, hogy a roma telepek száma nem csökkent Magyarországon, hanem nőtt, sőt bővültek: nemcsak romákkal, hanem a többségi társadalomból érkező, elszegényedő emberekkel.
– Levont bármilyen tanulságot az ellenzéki összefogás kudarcából?
– Igen. Tisztán látszik, hogy emberközpontúbb, együttműködőbb kommunikációra és szorosabb kapcsolattartásra van szükség a választókkal. Olyan közösséget kell építenünk, amiben az emberek a saját jövőképüket, az érdekeik érvényesülését látják. Én érzelmi politikus vagyok, akit a hit karban és kordában tart. Vigyázok majd arra az elkövetkező négy évben, hogy ne az én értékrendem változzon meg, hanem általam a politika változzon. Hiszem, hogy azok az emberek változtathatják meg ezt az országot, akik élnek az önrendelkezési jogukkal, a saját véleményformálás és a döntések lehetőségével, akik fejében és életében elindul végre a kívánt változás. Mit kell most csinálni? Legelőször is lenyugodni…
