Miközben a civilszervezetek és átlagemberek erejüket megfeszítve próbálnak segíteni az ukrajnai háború menekültjeinek, sokszor azzal kénytelenek szembesülni, hogy az itt élő bajba jutottaknak már nem tudnak segítő kezet nyújtani. Igaz, más lenne a helyzet, ha a kormány nemcsak szavakban szállna be a menekültek ellátásába.
Nagyon nagy a baj – jelezte húsvét előtt a Facebook-ra kitett posztjában Vázsonyi Nóra, a két éve alakult, a térség rászorulóin segítő tabi székhelyű Tartalom Egyesület aktivistája. Azt írta:
„Közel ötven család keresett meg az elmúlt időszakban, hogy segítséget kérjen, mert nem kapnak. De mi sem kapunk! Kifogytak a tartós élelmiszerek, nem tudunk a gyerekeknek csomagot összerakni húsvétra, a családsegítők sem kapnak már annyi adományt, mert nincs, vagy ha van, akkor nem a magyar rászorultaknak… Előbb kapnak az ukránok most segítséget, mint a rászoruló magyar családok, pedig vannak olyanok, akik éheznek!”
A húsvét előtti napokban végül mégis tudtak vinni adományt több helyre, de jóval kevesebbet, mint amire számítottak, és ahányan várták a segítséget. Valami megváltozott; legutóbb, amikor írtunk a Tartalom Egyesületről (éppen egy teljesen kiégett bábonymegyeri ház újjáépítését és a család segítését szervezték nagy erőkkel), azt mondta Vázsonyi Gyula elnök: nem halt ki még az emberiesség, a jó érzés, óriási a segíteni akarás. Ma azt mondja, nem biztos, hogy a nagy adakozási kedv közepette oda jut a segítség, ahol valóban rá lennének szorulva… „Kérdem én, hol voltak korábban azok a szervezetek, amelyek most a menekülteknek gyűjtenek nagy erőkkel, hol voltak ezek, amikor a határainkon belül élő rászorulóknak lett volna szükségük segítségre?” – mondja az elnök. – „Amikor valóban fel is tesszük ezt a kérdést, akkor vagy értetlenség a válasz, vagy az, hogy a határainkon belül nincs probléma, nincs éhezés, lassan felszámolja Magyarország a szegénységet… Aki ilyet állít, azt szívesen elvinném egy körre, amikor Somogyban vagy Baranyában, Tolnában, Zalában adományosztó körútra indulunk… De persze nem akarnak ők eljönni velünk, jobb becsukni a szemet, nem venni tudomást a gondokról, bajokról… Nem várunk nagy változásokat, mindenesetre most először mi is pályáztunk, be is fogadták, kíváncsian várjuk, érdemesnek tartanak-e bennünket arra is, hogy nyerjünk? Nem számítunk persze olyan támogatásra, mint a jól helyezkedő alapítványok… Mi – és még sok hozzánk hasonló kis szervezet – nem vagyunk a kedvezményezetti körben… Örülünk, hogy létezünk, köszönhetően egyrészt egyre bővülő aktivista-hálózatunknak, másrészt mégiscsak az adományozóknak.”
Vázsonyi Gyula úgy véli, hogy nehéz idők várnak az átlagemberekre, különösen a szegényekre, és nehéz idők köszöntenek a hozzájuk hasonló civil szervezetekre. „Tartunk egy nagy árrobbanástól, márpedig ha jelentősen emelkedik az üzemanyag ára, akkor a korábbinál kevesebb helye tudjuk eljuttatni az adományokat. Tartani lehet az élelmiszerek árának emelkedésétől is, ez esetben a felajánlások száma is csökkenni fog. Már most is érezhető a visszaesés amiatt, hogy az áruházak már nem ajánlhatják föl a lejáró szavatosságú termékeket. Mi is, más szervezet is jutott így adományhoz, ám ma már csak egy meghatározott átvételi pontra szállíthatják ezeket, ahonnan rejtélyes utakra indul az adomány, nem látunk bele, hogy valójában hova is… Van egy belgiumi adományozó partnerünk, egy egyházi közösség, ők mondják, hogy náluk is annyira bizonytalan a helyzet, hogy nem látják a holnapot. Ez a helyzet most, ilyen körülmények között próbáljuk meg segíteni a nincsteleneket, a rászorulókat – akik ugye nincsenek is…”
