Szavazz!
More

    A szocialisták és az amerikaiak is imádták – Taszáron levonták a zászlót

    Több ezer relikvia mutatja be a taszári repülés háromnegyed évszázados történetét a Kaposvár melletti falu egykori laktanyájának kápolnájában, ahol a nyugállományú katonáknak köszönhetően állítottak emléket a magyar légierő hajdani bázisának és az ott szolgáló pilótáknak.

    – Eredeti, nem utángyártott, ez még fából van – mutatja a kiállítás legrégibb darabját, egy Arado-96-os repülő fa propellerlapátját Szikla József nyugalmazott zászlós, aki 1977-ben került a taszári légibázisra, s tíz hónap időjelzőség után műszakiként dolgozott a repülőezrednél. – A második világháború után, egészen az ötvenes évekig kiképzőgépeknek használták.

    Eleinte még a régi repülőtéren, a mai 61-es út mentén, a vasútállomással szemben, majd az új bázison, amit a Rákosi-kor munkaszolgálatosai építettek 1950-től. Ezt egyébként 1995-ben az amerikaiak is kinézték maguknak, mint a délszláv háború felvonulási helyét, hiszen két normál leszállópályával és megfelelő kiszolgáló létesítményekkel felszerelt repülőtér volt. Az amerikaiak érkezése egyúttal azt jelentette, hogy a magyar harcászati repülőezred költözni volt kénytelen: az utolsó magyar vadászgép 1998-ban szállt fel Taszárról. Ekkor még mindenki azt hitte, csak a felségjelzés változik a le- és felszálló gépeken, nem gondolták, hogy tíz esztendővel később végleg lakat kerül a bázisra, és lassan az enyészeté lesz az egész…

    Pedig Taszár egyedülálló adottságokkal rendelkezett, nem véletlen, hogy nemcsak a szocializmusban használták légibázisként: a második világháború előtt a 3. Somogyi Bugylibicska Közeli Felderítő repülőszázad otthonául szolgált, ahogyan ez a kiállításból is kiderül.

    Az igazi fellendülést persze a világháború utáni időszak hozta el, Jugoszláviára, Olaszországra és Ausztriára figyeltek az itteni radarok, a csúcsidőszakot a hetvenes évek és a nyolcvanas évek első fele jelentette, amikor négy század, nagyjából hatvan vadászpilóta repült Taszáron, három MIG-21-essel, egy pedig SZU-22-essel. 

    Emlékek a hőskorból

    A gépek alkatrészei, pilótakabinok, műszerfalak, ejtőernyők, katapultülések, megannyi használati tárgy, oklevelek, zászlók emlékeztetnek a fénykorra, no és persze a pilóták fotói, rangjukkal, becenevükkel. Külön története van mindenkinek és mindennek a rommá tört MIG-21-es katapultüléstől egy többszörösen megcsavarodott, égett vasdarabig. Előbbi Várhegyi Gyula szerencsés balesetének mementója, akinek nem sokkal a felszállás után, alig 120 méteres magasságban állt le a hajtóműve, s kellett katapultálnia. Bár fabatkát sem adtak az életérét, mégis szerencsésen túlélte a géphibát, miközben a repülő hatalmas lángcsóvával csapódott a földbe…

    Mutatja a repülés során életüket veszített bajtársaknak emléket állító gyásztablót, mely tizenöt nevet jegyez. De a falakról visszanéző pilótaképeken is egyre több a gyászszalag…

    – Sorra elmennek a legendás, nagy öregek – jegyzi meg Koppány Zoltán, mintha a fotókon látható ifjú vagy legfeljebb középkorú pilóták nem kortársai lennének.

    Ők a mai repülőtisztek számára elképzelhetetlenül sok időt töltöttek a felhők fölött: a csúcsidőszakban akadt olyan esztendő, hogy hatezer óránál is többet repültek a pilóták. Nem volt sem üzemanyag-, sem alkatrészhiány, sokan két esztendő alatt teljesítették az első osztályú szintet. Csak az összehasonlítás kedvéért: a jelen magyar haderő teljes légiereje – jó esetben – az akkori idő hatodát tölti a levegőben… 

    Külön tabló jár két taszári századosnak, Elek Lászlónak és Weigel Endrének, akiket a Csillagvárosba eljutott Farkas Bertalanhoz és Magyari Bélához hasonlóan űrhajósjelöltnek választottak ki. A 95 jelentkezőből 27-en találtattak alkalmasnak az első körben, Elek és Weigel aztán bekerült a hetek közé, akik az űrhajós-feltételeknek is megfeleltek, a szovjetunióbeli kiképzésre viszont már csak Elek jutott ki a párosból. Tartaléknak, mert akkorra eldőlt, Farkas és Magyari költözhetnek családostól a Moszkva melletti Zvjozdnij Gorodokba, a Jurij Gagarin Űrhajóskiképző Központba, ahonnét Farkas Bertalan aztán a világűrig és vele a világhírig emelkedhetett.

    Külön falrész jár Pintér Zoltán vezérőrnagynak is, aki a legmagasabb pozícióig jutott Taszárról: a vezérőrnagy, aki 1977-ben érkezett a Kaposvár melletti faluba, s századparancsnokból lett 1997 és 2000 között a bázis, majd 2010-ben a magyar légierő parancsnoka.

    Egy másik tabló Lady Diana látogatásának állít emléket: 1992. március 24-én landolt Taszáron az angol trónörökös felesége, hogy aztán a délszláv menekülteket befogadó nagyatádi táborba autózzon a bázisról.

    Bill Clinton amerikai elnök nem egészen négy év múlva, egy januári szombaton érkezett meg Boszniából, méghozzá korábban a vártnál, délelőtt, így vendéglátói közül még senki sem tartózkodott a bázison…

    Bye, bye amerikai álom

    A történeteket hallva és a kiállítás rendkívül gazdag anyagát látva szinte hihetetlen: immár 17 éve, hogy végleg levonták a zászlót a bázison. Pedig amikor a magyar ezred elköltözött, mindenki biztos volt benne, hogy az amerikaiak ugyanúgy hosszú távra birtokba veszik a repteret, mint például a németországi Ramsteinben. A jenkik eredendően így is tervezték, nem véletlenül költöttek tízmillió dollárt a reptérre és a környező infrastruktúrára. A helyiek is rengeteget profitáltak ittlétükből, hiszen az amerikai hadsereg éveken át a legnagyobb foglalkoztatónak számított a környékén, beleértve a szomszédos megyeszékhelyt, Kaposvárt is. A délszláv misszió központi bázisaként Taszár egyszerre nagyjából 20 ezer embert szolgált ki, és évente 8 millió dollárért másfél ezer helyit alkalmaztak. Csakhogy a politika közbeszólt, a bázis a 2002-es, szocialista-szabad demokrata győzelmet hozó választások után pártcsaták színterévé vált. Amikor felmerült, hogy iraki rendőröket képeznének ki a bázison, a helyi fideszes parlamenti képviselők, valamint Szita Károly kaposvári polgármester terrorveszélyt kiáltottak, az amerikaiak pedig végül úgy döntöttek, felszámolják a bázist, melyet 2004. június 30-án visszaadtak a honvédségnek. Csakhogy ekkorra mér eldőlt, hazai NATO-bázissá a pápai repülőteret fejlesztik, Taszárnak pedig nem maradt funkciója, s 2005. október 1-jén bezárták. 

    Jövőkép nélkül

    Hogy mi történt azóta? A bázis lehetséges hasznosítása az elmúlt több mint másfél évtizedben rendre előkerül, jellemzően választási kampányokban… Első ötletként Európa egyik legnagyobb logisztikai bázisát tervezték kialakítani – még polgári terminál is épült, mely azóta sem fogadott egyetlen utast sem, aztán Kína leendő EU-n belüli logisztikai és ipari bázisaként emlegették, utána angolszász-közel-keleti konstrukcióban, 31 milliárdos beruházással tervezték újranyitni a repteret, ám a cég nem fizetett határidőre… Elhalt a bázis egy részére tervezett hazai buszgyár ötlete is, ahogyan semmi sem lett a kampányhírekben felbukkanó brit-kínai, illetve brit-indiai befektetőkből sem. Legutóbb tavaly év végén, vagyis a kampányidőszak kezdetén került ismét a hírekbe Taszár, ugyanis a Magyar Közlönyben megjelent, hogy a területet kereskedelmi repülőtér-fejlesztésre az állam eladja az SGF Silu Global Fund Holding Zrt.-nek. A cégről hamar kiderült, egy fővárosi panelház cégtemetőként használt tizedik emeleti lakásába van bejelentve, s az azóta eltelt időszakban már gazdát is cserélt, a beruházásról pedig semmit sem hallani, s reálisan nézve, miután sok tízmilliárd forintot kellene rászánni egy barnamezős projektre, s ennél olcsóbban lehetne egy új repteret megépíteni. Nem is nagyon van rá esély, hogy a bázis valaha is újraéled.

    A telep

    A kiállítás bemutatja a reptéren dolgozók mindennapjait is. Pápával vagy Kecskeméttel ellentétben a hivatásos katonák nem a városban, azaz Kaposváron, hanem a bázis melletti lakótelepen laktak. Koronagyarmatnak hívták gúnyosan, ugyanis a többi helynél nyomorúságosabb körülmények között kellett élniük a pilótáknak. Az emeletes házak ugyan kívülről komfortosnak tűntek, ám például olajkályha fűtötte őket, s egyetlen lakás kivételével mindenütt rossz volt a kémény, ami miatt már közepes szélben is gomolygott a füst a szobákban – ilyenkor mindenki az egyetlen normális lakásba húzódott. Ez az összezártság tovább erősítette az amúgy is kiváló közösségi szellemet.

    Ne hagyd ki